Dr. István Lajos professzor

István Lajos 1922. március 23-án született Üllőn, de gyermekkorát édesapja bögötei földbirtokán töltötte. Tanulmányait Hosszúperesztegen a győri bencéseknél kezdte, majd Szombathelyen illetve Sümegen végezte. Eredetileg magyar-latin tanárnak, vagy katonatisztnek készült, ám édesanyja tanácsára a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karát választotta. Budapesten 1944 őszén megszűnt az egyetemi oktatás, ezért a menekülni kényszerülő kolozsvári egyetemmel egyesült kar által létrehozott egyetemi zászlóaljjal Breslauba került. Majd Hale an der Saaleba telepítették, ahol 1945. április elején doktorrá avatták, majd a Kronachban állomásozó nagykanizsai Honvéd Csapatkórházhoz osztották be. Hadifogságba került, majd átmenetileg Bajorországban, Mistenfeldben körorvosi feladatokat látott el, ahonnét 1945 novemberében hazajött, s a szombathelyi közkórházba került, ahol ismételten ledoktorált, majd nyugdíjazásáig itt dolgozott.

Gulácsy Zoltán professzor hatására gyermekgyógyász lett, ekkor kezdett el a gyermekkori vérátömlesztéssel és a hematológiával foglalkozni. 1949-ben az országban elsőként Szombathelyen Kórházi Transzfúziós Szolgálat jött létre, amelynek vezetésével őt bízták meg. Sokrétű tudományos és gyógyító tevékenységet végzett, orvostörténeti és szakmapolitikai kutatásai is figyelemre méltóak voltak. Számos bel- és külföldi kutatóval és intézettel (klinikával) alakított ki tudományos együttműködést, belföldi és külföldi előadásai során.

A TIT-ben és a Vöröskeresztben is jelentős munkát végzett, ám közéleti szereplésének kiemelkedő szakasza a Népfrontban végzett munkássága volt, amelynek 1970 és 1990 között megyei elnökeként, 1989-től országos alelnökeként – tevékenykedett. A rendszerváltozás után 1992 és ’94 között a transzfúziológia miniszteri biztosaként dolgozott, 1990-95-ig két cikluson át a Magyar Hematológiai és Transzfúziológiai Társaság, illetve 1992-től 2001-ig a szakmai kollégium elnöke volt. Ezen kívül számos bel- és külföldi tudományos társaság, munkabizottság, akadémiai bizottság (kezdeményező) tagja vagy elnöke, majd nyugdíjba vonulása után 1997-től a Vas Megyéért Egyesület elnökeként dolgozott.

A maga által megfogalmazott ars poetikája alapján egész életében az emberek, csoportok, táborok és népek között hidakat akart verni, a jó ügyek érdekében barátokat szerezni, és még kilátástalannak tűnő helyzetben sem feledkezhetett meg a közösségteremtő, féleleműző harangozásról. Életét és munkásságát a számos bel- és külföldi kitüntetése ismeri el, mely közül talán a legjelentősebbek a Munka Érdemrend arany fokozata, a Köztársasági Érdemérem tiszti keresztje, a Batthyányi-Strattman László- és a Széchenyi-díj. Őriszentpéter mellett Sümeg Város és Bögöte község díszpolgári oklevelét is átvehette, Vasegerszeg posztumusz díszpolgárává választotta. 2007-ben, 85 évesen hunyt el.

Palatkás József

Palatkás József fafaragó, népi iparművész, a népművészet mestere, 1927. augusztus 20-án Erdélyben, Óradnán született. Az 1940-es években került nagynénjéhez Magyarországra, Szentgotthárdra. Itt sajátította el a hentes szakmát. 1951-ben költözött Őriszentpéterre, ahol haláláig élt és alkotott. Kezdetben eredeti szakmájában dolgozott, majd a Tüzép vezetőjeként tevékenykedett, ezután egészen a nyugdíjazásáig a Földműves Szövetkezet dolgozója volt.

1957-től kezdett el a fafaragás művészetével foglalkozni elmélyültebben. A fa és a fával való munka szeretetét gyermekkorából hozta magával, nagyapja majd nagybátyja műhelyéből, illetve édesapja neveléséből.

Kezdetben népi használati tárgyakat, majd bútorokat – menyasszonyládát, asztalokat, székeket, padokat, ágyakat, szekrényt – játszótéri játékokat, emlékoszlopokat készített, de foglalkozott szarufaragással, díszítéssel és ízlésesen faragott botokkal is. Faragásai, tárgyai, eszközei a hagyományok megőrzését szolgálják a tőle megszokott igényességgel. Szívesen foglalkozott fiatalokkal is. Két tehetséges szakköröse – Kovács Gábor és Balogh László – Nyíregyházán az országos megmérettetésen arany plakett díjat kapott. A Velemi Népművészeti Stúdió alapító tagja. Az ottani fafaragóház, a patakot átívelő híd, a malom is őrzi keze munkáját.

1975 után rendszeresen vett részt hazai és külföldi kiállításokon, belföldön többek közt Szombathelyen, Őriszentpéteren és Nyíregyházán, külföldön Bulgáriában, Ausztriában, Németországban, Svédországban, Franciaországban, Moszkvában és Jerevánban is megfordult.

Munkájában, magánéletében példamutató, önzetlen, becsületes, másokat tisztelő ember volt. Mindenkihez volt egy jó szava, segítőkészségét nagy tisztelettel emlegetik a mai napig. Önmagával szemben maximalista volt, minden dolgában a precízség, a teljességre törekvés jellemezte.

Munkásságának értékét és nagyságát az élete során elnyert számos elismerés és kitüntetés fémjelezi. Vas megye kultúrájáért emlékplakettet kapott, elnyerte kétszer a Gránátalma-díjat, 1998-ban Életfa díjjal tüntették ki. 2006-ban Őriszentpéter díszpolgára lett.

2013 márciusában hunyt el, 85 éves korában.

Prém Jenő

1928. november 26-án Tornaszentjakakabon született, de Őriszentpéteren, az őriszentpéteriekért, az Őrségért élt, úgy, mintha ő is itt látta volna meg a napvilágot. 16 évesen – leventeként – orosz hadifogságba került, ahol négy évet töltött. Hazatérése után szülői indíttatásra az esztergomi Erdészeti Gimnáziumban kezdte meg tanulmányait, majd a soproni Erdészeti Technikumban fejezte be. Később jeles eredménnyel erdőmérnöki diplomát szerzett a soproni Erdészeti és Faipari Egyetemen. Kőszegen és Szombathelyen is dolgozott az Erdőgazdaságnál előbb kerületvezető erdészként, majd erdőművelési előadóként.

1964-ben került Őriszentpéterre erdészetvezetőnek. Munkaköri feladatai mellett először tanácstagként, majd tanácselnök-helyettesként vett részt a község életében. 1973-tól nyugdíjba vonulásáig a Nagyközségi Közös Tanács elnöki tisztségét töltötte be. Hivatali ideje alatt sok fontos településfejlesztési tevékenység valósult meg. A térség kulturális fejlődését is szorgalmazta, ennek bizonyítéka az Őrségi Baráti Kör megalakítása, melyet alapító elnökként élete utolsó pillanatáig nagy elhivatottsággal vezetett. Kezdeményezte Nemes-Népi Zakál György az ”Eőrséghnek leírása” című művének kiadását. Ez az első magyar tájmonográfia, az Őrség máig egyetlen ilyen témájú teljes feldolgozása.

Hitvallása szerint a természet és az épített környezet együtt formálják az őrségi táj archaikus képét. Szalafőn, a Pityerszeren található őrségi népi építészeti műemlék-együttes látogathatósága az ő diplomatikus, a tulajdonost meggyőző érvei alapján vált lehetővé az 1970-es évek elejétől. Nevéhez fűződik a zeneiskola megalapítása, működtetése is, a sok tehetséges tanuló és a szülők örömére. Az élet már bebizonyította, hogy érdemes volt, hiszen vannak olyan egykori tanítványok, akik élethivatásként is a zenét választották.

Elkötelezett természetvédőként neki köszönhető a szalafői „őserdő ” megóvása, kísérleti területté nyilvánítása. Jelentős szerepe volt abban is, hogy 1978-ban az Őrség tájvédelmi körzet lett. Az Őrségi Nemzeti Park alapítását kezdetektől támogatta. Környezetvédelmi tevékenységéért 2002-ben Pro Natura díjjal tüntették ki. 2005-ben megkapta Őriszentpéter város díszpolgári címét. 2014-ben, 86 éves korában elhunyt.

Példaértékű életét és munkásságát pár szóban így foglalta össze: „Tettem, amit kellett, tettem, amit lehetett, tettem, amit tudtam.”

dr. Pusztai Gyula

Pusztai Gyula 1945. február 3-án, Olaszfán született. A szombathelyi gimnáziumi éveket követően a Pécsi Állam- és Jogtudományi Egyetemen szerzett diplomát 1968-ban. Tanulmányai alatt első osztályú ökölvívó volt, később számos más civil szervezetben vállalt tagság és tisztség mellett a Magyar Ökölvívó Szövetség Vas megyei szervezetét is vezette. Egyetemet követően 3 évig a Vagy Megyei főügyészségen dolgozott fogalmazóként.

1971-től kezdett el a közigazgatásban dolgozni. Először Szombathely Városi Tanács Végrehajtó Bizottságán csoportvezető, majd később osztályvezető és a 1977-től végrehajtó bizottság titkára. 1989-től egy évig a megyei tanács vb-titkára volt, majd egy évvel később a Vas Megyei Közgyűlés elnökévé választották. 1993-tól az Európai Régiók Gyűlése Kelet-Nyugati Bizottsága alelnöki pozícióját is betöltötte. 1998-tól országgyűlési képviselő.

Vas megye érdekében több évtizeden át végzett munkájáért több kitüntetést kapott, többek között a Vas megyéért díjat.

2005-ben hosszan tartó, súlyos betegségben 60 éves korában hunyt el.

Gellértné Szikszay Edit

1924. február 15-én született Szombathelyen. Édesanyja egyedül nevelte, mert 1 éves kora előtt elvesztette édesapját. A kőszegi evangélikus gimnáziumban érettségizett, majd a tanítóképzőt Pápán végezte el 1943-ban, a tanárképzőt pedig Pécsett. Ezt követően előszőr Nagyrákosra, majd Őriszentpéterre került és itt tanított ifjú református tanítóként egészen a nyugdíjazásáig.

1949 februárjában koholt vádak alapján hazaárulással és kémkedéssel vádolták, 25 évre elítélték, mint Szovjetunió elleni kémet. Ekkor 25 éves volt. 7 hosszú éven át volt politikai rab. Elmondása szerint: „Szibériában nincs tavasz és nincs ősz, nincs átmenet a nagy hideg és a forró nyár között. Amennyi mínusz télen, annyi plusz nyáron.  A szibériai virágnak nincs illata, a szibériai madaraknak nincs hangja, és nincs szerelem.” Megtanult oroszul, hogy életben maradhasson. A túlélésben neveltetése, intelligenciája és nyelvtudása segítette.

1955 novemberében tért haza Őriszentpéterre, azonban a Szibériában töltött rabság nyomai élete végéig elkísérték. 1975-ben bűncselekmény hiányában rehabilitálták.

Hazatérését követően ismét munkába állt. Három nyelven beszélt, nagyon színes egyéniség volt, fogékony minden szépségre. A tanítás mellett elkezdte összegyűjteni az őrségi emberek munkáit, mindennapi eszközeit. Tehetséggel és jó érzékkel gyűjtötte a népi kultúra tárgyait, az Őrség szellemi értékeit. 1961-től kisebb iskolai gyűjteményt, majd falugyűjteményt hozott létre. 1964-ben pályaműként elkészítette az Őrségi Gyűjtemény leírását, amely az egyes tárgyak élettörténetét is tartalmazza. Az általa összegyűjtött csaknem ezer néprajzi eszközt az őriszentpéteri művelődési ház tetőterében állították ki, mely 2004 óta a Szikszay Edit Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény nevet viseli.

1997-ben hunyt el, 73 éves korában. 2003-ban posztumusz megkapta Őriszentpéter díszpolgára címet.